Megrendezett halál

Pasolini messianisztikus halálképe

"amíg meg nem haltam,

senki sem mondhatja,

hogy igazán ismer engem"

 

(részlet)

 

Pier Paolo Pasolini 1975. november 2-án, halottak napjának éjszakáján halt meg, Ostia külterületén. Erôszakos halálának forgatókönyvét mintha ô maga írta volna: prózai és lírai szövegeinek, filmjeinek profetikus jövendölései, a rendezô halálos "szerepjátékai" valószínûsítik a feltételezést.

    Az élet- (és halálmû) több értelmezôje - köztük Giuseppe Zigaina, a mûvész közeli barátja és a Pasolini mûveit fordító és értelmezô Parcz Ferenc - is felhívja a figyelmet arra, hogy Pasolini halála megrendezett volt: a rendezô várta, hogy a sajátos elôadás során teste mintegy felveszi a halál alakját, s így nyelvvé, önálló kifejezési formává válik. "Nyelvem [halálom nyelve] egészen néma lesz majd, / túl az örökkévalóságon..." - írta az Orgiában. Pasolini a halált egyfajta átalakulási folyamatnak, átlényegülésnek tartotta, és a rendelkezésére álló eszközökkel ábrázolni is kívánta. Megsejtette, sôt a legapróbb részletekig elôrevetítette saját halálát. Ez a tudatosság legalábbis gyanút kelt: vajon Pasolini pusztán szellemi mentora, vagy technikai lebonyolítója is volt megöletésének? Másfelôl: lehet-e egy egész életmûvet a halál árnyékába helyezni?

    A ránk maradt írások egyértelmûen a mindenen átütô halálvágyra irányítják tekintetünket: "tiltakozásképp, alázattal akarok meghalni..." - írta egy versében. Egy másikban pedig így fogalmazott: "...ott leszek majd én, / mint kit már halálos ütés ért, / a tenger partjain, / hol újrakezdôdik az élet. / Egyedül, vagy majdnem, a régi parton / régi kultúrák romjai között, / Ravenna, / Ostia, Bombay - egyre megy..." Halála elôtt nem sokkal kiadójának bejelentette: "botütések által fogok meghalni". De mindez csak az érem egyik oldala. A halálosan pontos önbeteljesítô jóslatok mellett Pasolini ars poétikája is sajátos halálképzettel viselôs. Az alábbi néhány szemelvény - a Pasolini által is kedvtelve alkalmazott szótárformába öntve - jól illusztrálja ezt a felfokozott halálvágyat.

 

Elôadás, megrendezettség. Állítólag mindannyian egy örök elôadás részesei vagyunk, amely leglényegünkrôl, a halálról szól. "A rendezô-mártírok... saját döntésük nyomán örökké a tûzvonalban vannak... Azzal, hogy közszemlére teszik magukat, végül is elérik, amit erônek erejével akarnak: azokkal a fegyverekkel sebzik és ölik meg ôket, melyeket ôk maguk kínálnak föl az ellenségnek". Másutt: "Szeretném hangsúlyozni az elôadás szót. A vértanúságra való elhivatottságnak, a sebeknek - melyeket a szerzô ejt önnön magán, amikor legyôzi a [lét fenntartására irányuló] megôrzés ösztönét, és átadja magát az önelvesztésnek - semmi értelmük, ha nem a legnagyobb erôvel nyilvánítjuk ki, tehát ha nem történnek meg a valóságban".

Élet. Pasolini szerint az élet iránytû a halál felé vezetô ösvényen. "Életünk csak a halálnak köszönhetôen segít az önkifejezésben", mert "hirtelen szintetizálja az életet és a rá kibocsátott retroaktív fény segítségével csak a lényeges pontokat teszi láthatóvá, idôn kívüli mitikus vagy morális tettekké lényegítve át azokat". Az életet tehát csak a halál szûrôjén keresztül "látjuk" egységben és igazi valójában - ám errôl már nem mi ítélünk, hanem valami meghatározatlan, idôtlen és változatlan erô. De honnan származik ez a felhatalmazás? "Míg élünk, mindannyian (akarva-akaratlan) morális tettet hajtunk végre, melynek értelme azonban függôben marad. Pontosan ebbôl fakad a halál létjogosultsága. Ha halhatatlanok lennénk, elvesztenénk morális erônket, mert életünk példájának soha nem szakadna vége, s így megfejthetetlen lenne, örökre lezáratlan és kétértelmû" - olvashatjuk Az élô jelek és a halott költô címû írásban. Pasolini éppen a végességbôl vonja ki a végtelenségeszményt - Isten helyett a föld gyomrába tekint. Nem istenember, hanem emberi Isten akar lenni, valamennyi halálos konzekvenciájával. Kérdés, hogy elôkészített vagy csupán elvárt halálával kellôképpen eleget tett-e ennek a magasztos vágynak?

Film. A mozi a valóság reprodukciója, vélekedik Pasolini, és a létezés jelentéktelenségérôl állít ki ékes bizonyítványt. Ez a nézôben iszonyatot, valóság-undort ébreszt, hiszen a film szekvencia-plánjai kiemelik a valóságot a hétköznapi valóságából: új valóságot teremtenek. És itt elérkezünk ahhoz, miért tulajdonított Pasolini kitüntetett jelentôséget a vágásnak. Filmjeiben feltûnôen durva vágásokkal operál, a szakma tanított szabályait felrúgva a dinamikus és a statikus jelenetek között is éles törésekkel teremt diszharmóniát. Ez a megoldás önmagában semmit sem jelentene Pasolini számára; életelv, világnézet rejlik mögötte. A vágás ugyanis kiemeli a lényegtelen elemet a valóságból, és színtiszta lényeggé teszi a filmet. Mindez a legteljesebb mértékben életidegen: a semmivel hint port a nézô szemébe. "Életünket a halál - mint egy gyors és hirtelen vágás - jelentéssel tölti meg" - mondja. - "Az élet folyamata a halál pillanatában - azaz a vágás után - elveszti a végtelenséget, melyben sütkérezünk, kiélvezve fizikai létezésünk tökéletes, öngyilkos együttrezgését a múló idôvel; nincs olyan perc, amelyben ez az együttrezgés ne lenne teljes. A halál után az élet folyamata már nincs sehol, de elôtûnik az értelme. Vagy kifejezem magam és meghalok, vagy nem, és maradok halhatatlan". A moziban tehát "az idô nem az élô élet ideje, hanem a halál utánié; ezért valóságos, ezért több mint illúzió, és ezért válhat egy film történetének idejévé". Pasolini úgy hitte, hogy ha teremtô kapcsolatra lép a filmmel, elôleget vehet a halálból. A film - ideje szerint - halálmûvészet.

Mûvészet. Az Eretnek empirizmus címû tanulmánykötetben leljük az alábbi gondolatmenetet: "...A ’mûvészek’ feladata éppen az, hogy lehetôségeikhez képest minél nyilvánvalóbbá tegyék ezt a konfliktust [ti. a halál választását az élettel szemben]. Ôk azok, akik elég tapintatlanok és idôszerûtlenek ahhoz, hogy valamilyen módon fölfedezhessék ’halálvágyunkat’, és nem tudnak megfelelni a ’lét megôrzése’ követelményeinek... A szabadság tehát öncsonkító merénylet e megôrzés ellen". A mûvész, állítja Pasolini, a "halál lakója, és nem az életé". Felvetôdik a kérdés: akkor mi dolga az élôkkel, miért kell a pusztulás evangéliumát hirdetnie? A válasz - a halál nyújtotta erkölcsi és artisztikus nyereség - Pasolini számára indoknak elegendô, de általános érvényû magyarázóelvként ingatagnak tûnik.

Mártírium. A magát "antikatolikus, kulturális kereszténynek" nevezô, kommunista világnézetû költô-rendezô mûvészetfelfogása ezen a ponton keresztényi színezetet ölt, és misztériumjátékba torkollik. A mûvész ugyanis Pasolini szavaival nem hisz semmiben, azaz az élet ellentétében hisz, s ezt a hitét a tanúságtétel gyötrelmes sebeivel fejezi ki. Ezt a kijelentést úgy is értelmezhetjük, hogy a mûvész saját lényével adja elô napról napra a haláljátékot, önnön testét áldozza föl a közönség és önmaga üdvéért a halál oltárán. Minden ember potenciális mûvész, mert magában hordja a halál vágyát. Ez, ha jól megnézzük, a megváltástan nekrofil esztétizálása. Pasolini mûvészi tettnek próbálja eladni a halált - legyen az Jézus Krisztusé vagy az övé. Az ellentmondás ott rejlik, hogy a halál mint puszta önkifejezési, önmegvalósítási és önmegváltási forma nem közösködhet a morállal, függetleníti magát az erkölcsi normáktól. Így viszont a halálban Pasolini szerint elérhetô totális erkölcsi felhatalmazás is kisiklik a kezünkbôl.

Színház. Pasolini nemcsak a filmnyelv, hanem a színházi dramaturgia megújításán is fáradozott. A "polgári színházzal" új színházkoncepciót szegezett szembe. Kultikus, rítusokon alapuló szertartásrendet képzelt el a kulisszák között. Mindent kifejez a színház mottója. A belépô közönség nem "Jó estét!" kíván magának, hanem így szól: "Szeretnék meghalni!"

Szabadság. Központi fogalom Pasolini mûvészet-elméletében. Orgia címû tragédiájában olvassuk: "...Mégis, / aki holnap eljön... megérti majd milyen... erôvel / vágytam volna arra, hogy szabad legyek [hogy a halált válaszszam], ha legyôztem volna azt az ösztönöm [a megôrzés ösztönét], melyen keresztül a halál / minden reményt haszontalannak nyilvánított [hogy áldozatommal fejezzem ki magam]." A szögletes zárójelbe foglalt részek az 1966-os mû 1972-es újraírásakor keletkeztek, a halál elôtt három évvel - ugyanakkor, amikor az Eretnek empirizmus született. Utóbbiban Pasolini világosan kinyilvánította, mit jelent számára a "halál választása". "Alapos megfontolás után végül megértettem, hogy ez a rejtelmes szó végsô soron... legbensô lényegében... a ’halál választásának szabadságát’ jelenti. És ez kétségtelenül botrány, mivelhogy élni kötelesség..." A halál tehát a szabadság hona, az élet pedig a kötöttségek terrénuma; felszabadulni az élet elviselhetetlen és a halál nélkül értelmetlen kötelmei alól - ez az, amit Pasolini mindenáron be akart mutatni közönségének.