A meztelen csillagász

Mennyire fontos egy történet kezdete? És a vége?

Nem tudom eldönteni, pedig gyakran ébredek úgy,

hogy az álmom eleje feledésbe vész, hiába igyekszem

visszaidézni. Mint most is. Lépcsôházban lépdeltem felfelé,

jellegtelen, de tiszta és nagyon világos lépcsôházban,

biciklit cipelve. Még csak a másodikon voltam,

amikor láttam, hogy nincs tovább, ez a legfelsô emelet.

Ám éreztem azt is, hogy feljebb kell jutnom. Eszembe ötlött,

hogy ha lecsukom a szemem, és elhiszem, hogy vezetnek még

lépcsôk felfelé, akkor sikerülhet tovább haladnom.

Lehunytam a szemem, nekiindultam, és éreztem

a lépcsôfokokat a lábam alatt, megtettem két lépcsôsort,

már a következô emeleten álltam. Ugyanazt láttam, mint

korábban: vége, nincs út felfelé. Megpróbáltam nyitott szemmel;

óvatosan odaemeltem lábamat a semmi fölé, aztán letettem,

vagyis próbáltam letenni, de a talpam nem ütközött ellenállásba,

sôt, ami rosszabb, lefelé mentem a nemlétezô, láthatatlan

grádicsokon. Becsuktam a szemem, újra elindultam,

és ez bevált, ismét felfelé haladtam. A következô emeleten

a lépcsôfordulónál félmeztelen, ágyékkötôs férfi könyökölt

könnyedén a szögletes vaskorlátra; bár soha nem láttam,

megismertem; nagyapám volt, francia- és filozófia-tanár,

az 1935-ös farsangi Tarzan-jelmezben. Mosolyogva intett,

s bal kezével felfelé bökött, "Fel, tovább!" Eggyel feljebb

nagymamám álldogált, ô már idôsebb volt, hetven körüli

- még ereje teljében, hiszen kilencvenkét évesen halt meg -,

a lábához két tömött bevásárlócekker támaszkodott, állt,

mint aki csak megpihent kicsit, és amikor melléértem,

cinkosan odasúgta: "Tovább! Nyunyi!" Mentem tovább,

a következô szinten sötéthajú fiatal nôvel találkoztam.

Nálam mindenképp fiatalabbal. Fehér köpeny volt rajta,

ezen se csodálkoztam. A haja hátratûzve, az arca komoly,

gyönyörû. "Mindjárt vége a munkaidônek", mondta biztatóan.

A kezemre pillantott. "Biciklizni mész?" "Igen, anyu",

válaszoltam tétován. Ekkor már szürkében borongott a lépcsôház,

alkonyodott. Nem kellett sokat erôlködnöm, egyetlen emelet

volt hátra, és a tetôre értem. Itt rájöttem végre,

hogy miért cipeltem eddig a bicajt, csavarogni

akarok a szép, felhôtlen és szélcsendes éjszakában az égen.

"Mekkora mutatvány lenne, ha huzal feszülne a csillagok között,

és azon kerekeznék, így csak a fényükön fogok... 

Azt mindenki tud." De nem éreztem csalódást.

Viszketegség bujtogatott, követelte,

hogy nyeregbe pattanjak és nekilóduljak. Hûvös volt,

bár lehet, hogy a léghuzat didergetett csak tekerés közben.

Testemre pillantva konstatáltam, hogy meztelen vagyok.

"A csillagok elôtt minek szégyellném magam?"

Le-föl cikáztam, aztán kerülgettem az égitesteket,

mintha bonyolult akadálypálya bójái volnának.

Eldöntöttem, hogy az egyiket megnézem közelebbrôl.

Odahajtottam a fehér csillaghoz

és megfogtam. Forró volt, de nem égette a kezemet.

És mintha pulzált volna, az ujjaim között emelkedést-dagadást,

aztán összelapulást tapintottam, majd megint emelkedést.

A pulzálásból üzenetet; egy másik, aprócska, sárga csillag

szomszédsága utáni sóvárgást véltem kiolvasni.

Könnyen teljesíthetô kívánság! Elkanyarodtam a biciklivel

a sárga csillag felé, és kényelmes tempóban egy-két perc alatt

leszállítottam mellé a fehéret. Hirtelen azt hittem,

zúg a fülem, pedig csak az égbolt reakciója volt:

összeolvadó dobogások moraja remegtette az éjszakát.

A kisebb objektumokat kézben, a nagyobbakat

a hónom alá csapva fuvaroztam a megadott címekre;

kisvártatva megtaláltam nagyapámat, nagymamámat,

majd édesanyámat, szétszórva pislákoltak, egymástól távol,

a lépcsôházban már végeztek, de a végleges helyüket

még nem lelték meg. Helyére raktam az utolsó csillagot is,

amikor valami megcsikordult a biciklikerék alatt.

Leszálltam, hogy megnézzem, mi az: fénytelen égitest volt,

nem dobogott. És hûvös volt, mint a környezô ûr.

"Ez az én csillagom". Csend honolt az égen,

elégedetten világított mindenki, kövéren és elhalkulva.

Nem hallottam, hogy bárhol hibádzana valami. Aztán mégis,

messze felettem észrevettem a sárgásvörös pöttyöt,

és ráhegyezve a fülem, meghallottam a dobogását.

Nagyon távol volt, ezért már odamenet elôre számolgattam,

hova rakjam a kövemet; eddig két dobogásból kalkuláltam

ki mindig a helyet, most csak egyetlen vektorom volt.

"Hát te ki vagy?", mosolyodtam el melléje érve.

Éreztem, hogy válaszolni akar, ám közben eldöntöttem,

hol lesz a szállítmányom helye, és ahogy letettem,

zuhanni kezdtem. A csillagok csóvát húzva repültek

felfelé a hajnali szürkeségtôl már átderengô éjben.

"Ruhát!", ordítottam elfúlva, és a következô pillanatban

utcán álltam, valahol Budán, balra mellettem emelkedô fut,

a Rupp-hegyre visz, Ördögorom út. Süt a nap, csillog

az aszfalt, támasztom a biciklit - épp most szálltam le róla,

vagy akarok felszállni rá? Szemben az úton babakocsis

anya közeledik, néhány hónapos, legfeljebb egy éves gyerek

ül a kocsiban beszíjazva, nem tudhat beszélni,

rám néz és megszólal. "Fordítva,

legközelebb fordítva csináld".