Mámor

Szomorytás

A hétkerületi negyvenlakásos bérházban, ahol ifjúságomat töltöttem a harmadik emeleten, barokk bútordarabok, Mária Terézia-csillár és egy hatalmas három szárnyas csiszolt tükör között meg minden - az alattunk lévõ második emeleti lakásban élte öregkorát Haraszti Mici, a magyar színházi világ már-már elfeledett alakja. Akkoriban - s azóta is - a színház úgymond rejtélyes varázsával valósággal elkábított, ez volt az ifjú ember ?színházi korszaka", esténként a zsöllyék bársonya ölelt magához, mint valami, a test vonalaihoz szolgaian simuló szeretõ. Az elmúlt évszázad ötvenes évei peregtek, annak minden sötétségével: munkaverseny, Recsk, lókolbász és ÁVO, hogy mást ne mondjak. De a színpad világított, mert egy akkorra beérett színészgeneráció tündöklött és feszítette az engedélyezett dráma kereteit. Minõ alakítások! S az elõadások hevülete után a szívdobogtató ácsorgás a színészbejárók körül, elkapni szemmel az isteni színésznõ tovasuhanó alakját, parfüm-felhõjét, csilingelõ hangját! Oh, az a felajzott lét, az az atmoszféra! De valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva nemigen jöhetett létre a rajongó és rajongott között elõadás utáni néhány perces kapcsolat, az autogram-kérés, az elfogódott hebegésbe fulladó gratuláció és a ?kapcsolat" egész hétre szóló narkózisa. Meglehet azonban, hogy ebben az ifjúi szégyenlõsség és bátortalanság is szerepet játszott. (Nota bene: nem én voltam az egyedüli, aki a ?merjem? ne merjem?" kínzó problematikájával küszködött. Tudok egy Csortos-rajongóról, aki a harmincas években napokig viaskodott, felhívja-e Csortos Gyulát és gratuláljon egyik szerepéhez. Végül legyõzve gátlásait, feltárcsázta a nagy művész otthonát. Csortos vette fel a kagylót és jól ismert baritonján jelentkezett: - Halló, kérem. Ki beszél? - A hívó annyira megrendült a művész és az õ hangja kapcsolatától, hogy csak dadogott. Pillanatnyi csend volt, aztán a nagy művész méltóságteljes lejtéssel hangjában azt kérdezte az izzadt rajongótól: - Mondták már magának, hogy lófasz a seggébe?)

    Így hát eleven színésznõvel én csak a lépcsõházunkban találkoztam. Haraszti Mici akkoriban hetvenes éveinek közepén járhatott, közelebb talán a nyolcvanhoz, ez a sejtésem a művésznõ meglehetõsen nehézkes járására alapozódott. Láttam, amint telt szatyrokkal araszolt fel a második emeletre. A Nemzeti Színház egyik kevéssé foglalkoztatott statisztájaként kereste kenyerét, szegény, szegény asszony, mondhatnám, ha nem lengte volna körül valami aura a régi dicsõség elkésett homályából, a pazar és csillogó lét öszszeomlott, de még lélegzõ parazsa, ha úgy tetszik. A roggyantságában is igen szép arcú színésznõ ugyanis vélhetõ szegénységében is úgynevezett komornát tartott otthonában, öltöztetõnõt - társalkodónõt -, enyhítette az ezüst polgári idõkre még emlékezõ anyám ezt az igazán csökevénynek számító kifejezést. A társalkodónõ, Melitta valamivel fiatalabb volt úrnõjénél, de korántsem rendelkezett annak még idõs korában is megnyerõ vonásaival - ellenkezõleg. Melitta szürke ruha-maradékokban tébláboló, rövidre vágott hajú, sápatag asszony volt, mondhatnám szolgai testtartással, és hosszú orra alól kiálló sárgás fogakkal. Fõzött, takarított és nyilvánvalóan - társalkodott. Ezenkívül lelkiismeretesen gondozta és sétáltatta úrnõje Bonzó nevű fehér pincsikutyáját, eme - szememben - ugyancsak színésznõi kelléket, hollywoodi budoárok fürösztött és agyonkényeztetett imázsát. S Melittának volt még egy ?titka", amirõl mindenki tudott, és mindenki továbbadta: méhében hordja a saját meg nem született ikertestvérét. Ez a tény némi torz stigmát kölcsönzött személyének, olyasfélét, mint a notre-dame-i toronyõrnek a púp. Úgy képzeltem az ikertestvért, mint egy befõttes üvegnyi formalinban ázó embriót.

    - Kedves fiú - válaszolt udvarias kezétcsókolomomra egyszer a lépcsõházban a művésznõ, és letette a két szatyrot a földre maga mellé. - Hallotta-e, mekkorát kiáltok a színpadon esténként? ?Egy meglepett sikoly." Ez a szerepem.

    Másik alkalommal fonott kosár-borítású hasas üveggel láttam az elsõ és második emelet között. - Erdõs Renée hozott egy demizson bort - adta tudtomra, és körülnézett a sötétedõ lépcsõházban, mintha félne, hogy az írónõ nevének kiejtésével szabálysértést követ el. Lakása szememben afféle szentélynek számított, ahová közönséges lakóknak tilos volt a látogatás, csak Thalia felszentelt papjai és papnõi léphetnek be az ajtón - gondoltam -, ahol megmerülhetnek a régmúltban. Hervadtan rózsaszínű világ, elhasznált perzsák és nehéz brokát függönyök közötti tapétás falrészeken bekeretezett színlapok, egy-egy emléktárgy, talán Kabos Gyula cigarettaszipkája, melyet a Hyppolit forgatásakor az öltözõasztalon hagyott, a nagy partner, Csortos kézelõgombja, miegymás... Aztán valamilyen látványos siker utáni felvétel, fekete-fehéren is csillogó fotó, amint a Művésznõ némileg enervált pózban áll, azazhogy fogadja - ahogy mondják - a fél karéjban álló fotoriporterek kameráinak kereszttüzét, a karrier fényes zenitje ez, ide érkezett az Apolló Színpad üdvöskéje a Kék szalon sikere után, ilyesmik.

    A Jövõ azonban, oh, ahogy a Jövõ sikeredett. Leider.