Lépés

 

Érzem, hogy figyel, de nem számít. Naphosszat ott áll, és bámulja a tarkómat meg a jobb vállamat - mást onnan aligha lát belõlem. A lugasban szándékosan úgy ülök az asztalhoz, hogy hátat fordítsak neki, vagy megkerülöm az asztalt, s már közelítve is a sakktáblán felállított bábukra tapadok, mintha engem semmi más nem érdekelne - szóval egyszer háttal, egyszer meg behúzódva, s akkor végképp nem tudhatja, mit csinálok, mivel hová lépek. Állítólag õ készíti elõ a táblát. Igaz, én játék után egyszerűen besöpröm a figurákat a dobozzá hajtható táblába, és az egészet otthagyom a szõttessel borított asztalkán, õ mindennap felnyitja a dobozt, megfogdossa a futót, a királynõt, talán meg is szagolgatja a szantálfa-illatú gyalogosaimat, de azt hiszi, nem hagy nyomot. Sohasem ajánlotta, hogy játsszék velem. Sohasem próbált bizalmaskodni. Pontosan az asztal közepére állítja a táblát, a bábukat hibátlanul sorakoztatja fel. Csak õ lehet, mert a szakácsnõ és a Mademoiselle semmit sem ért a sakkhoz. Semmit. Azt mondták, a fickó így kedveskedik nekem. Kedveskedik? - hiszen gyűlöl. Az a dolga, hogy szemmel tartson. Azt is mondták, hogy õ a sofõr itt, de autónk nincsen, én legalábbis nem láttam autót, mióta idehoztak. Nem szólunk egymáshoz. Kétségtelen, sapkát és bricsesznadrágot visel, mint egy igazi sofõr, s amikor a szieszta után kijövök a kertbe, tiszteleg, én meg hang nélkül rámosolygok, aztán leülök háttal neki, vagy az asztal másik oldalára kerülök, hogy ne láthasson. Nem lép elõrébb, és nem jön közelebb, úgy tesz, mintha minden feladat nélkül csak ácsorogna - mindig ugyanazon a helyen, a házfaltól másfél méterre, mintha legalábbis arra ügyelne, hogy fel ne másszon valaki az odatámasztott létrán. Ki akarna felmászni? Én ugyan nem. Talán õ mászik fel éjszaka a Mademoiselle-hez? Hol alszik ez az ember? Mikor és mit eszik? Még sohasem jártam utána. Kölcsönös udvariassággal tűrjük egymást. Nyilván fizetséget kap az õrzésemért. Valakinek megéri õriztetni, és neki is megéri, hogy õrizzen. Délután pontosan három órakor kijövök a házból, felnézek az égre, látom, hogy süt a nap, máskor hogy esõ készülõdik. Az állítólagos sofõröm katonásan tiszteleg, a hátamban érzem a tekintetét, nyílként fúródik a gerincembe, de nem torpanok meg és nem üvöltök fel. Nyugodtan jövök az asztalhoz, s vagy leereszkedem, háttal neki, a sötétbarna székre, vagy a túloldalon, a kerítés mellett ülök le. Gyalogossal nyissunk? Mindig ugyanúgy? Akár itt, akár ott, mindig ugyanazzal a gyalogossal?

    Egyszer cigarettát és hamutartót is tett az asztalra. Csak õ tehette oda, ki más? Nem tudom már, milyen márkájú cigaretta volt, de szó nélkül az asztal alá raktam. A földre a hamutartót, arra a celofánba burkolt cigarettásdobozt, az öltönyöm zsebébõl elõvettem az ezüsttárcámat - mindig velem van - meg a gyufát, és vigyáztam, hogy egy villanásra se gondolhassa, figyelem, hogy figyel-e. Gondolja csak, hogy én levegõnek nézem. Soha sincsenek kapkodó, dühös vagy goromba mozdulataim. A földre hamuzok, és a nagy virágedény oldalán nyomom el a csikket. A maradék dohányt elmorzsolom és a virágtövekhez szórom. A Mademoiselle szerint eszelõs a mosolyom. Ha nem mosolyognék, senki se gondolná, hogy valami baj van velem. 

    Mondom, az állítólagos sofõröm még óvatosan sem javasolta: sakkozzunk. Nem vagyunk bizalmas viszonyban, játszani különben is csak egyenrangú viszonyban lehet - ötévesen én hívhattam sakkozni a nagyapámat, mosolyogva meg is mutatta, mivel hogyan lehet lépni, és hagyta, hogy mattot adjak, ahogyan rám hagyta, hogy bunkert építsek az íróasztala alá, kockacukrot tegyek a kávéjába vagy belenyaljak a konyakjába. A sapkás-bricsesznadrágos õr nem tehet nekem semmiféle ajánlatot. A hamutartóval és a cigarettával sem tolakodott többé. Lehetséges, hogy nem is tud játszani. Ismeri a bábuk helyét, mozgathatóságát, de semmi többet, és távolságtartó áhítattal engem nagy tudású és szenvedélyes sakkozónak gondol, vagy kifigyelte onnan, hogy csak tologatok, lépegetek, le-leveszek egy-egy figurát - igyekszem is mielõbb szellõsebbé tenni a terepet, harminckettõt felelõsséggel mozgatni, az nagyon sok. Védekezem. Nem képzelem magam istennek - az emberem talán mindenkinél jobban tudja, hogy nem tudok sakkozni. Semmivel sem jobban, mint ötévesen. Rám hagyja. Megvet, s még csak nem is mosolyog.

    Na igen, tologatok, lépegetek, ahogyan elõveszem zsebembõl az ezüsttárcát, a tökéletesen egyforma szálak közül kiválasztok egyet, megfontoltan kiemelem, rágyújtok, az elhasznált gyufaszálat visszadugom a dobozba, mindent vissza a zsebembe, így csinálják a dohányosok, és én is így csinálom, a sakkozást is így csinálom, így öltözöm fel minden reggel. Hófehér ingmell, kefélt öltöny, a hajamat, államat naponta borbéllyal gondoztatom. A szakácsnõ damasztkendõvel terít, péntekenként szidolozza az ezüstneműt. A Mademoiselle manikűröz - ilyenkor vaksin közel hajol a kezemhez, mintha alázatosan csókolni készülne, de tudom, hogy nem akar az arcomba nézni. Nyugtalanítja a mosolyom -, és az állítólagos sofõröm, ugye, minden délután három órára elõkészíti számomra a sakktáblát. Csak õ csinálhatja. Autónk, azt hiszem, nincsen, hát felállítja a figurákat. Lényegében mindegy. Valamit csinálni kell mindenkinek. Szidolozni, manikűrözni, rágyújtani, sakkozni. De õ nem ezért és nem így teszi. Biztos vagyok benne, hogy a felállítgatást a szélsõ sorokkal kezdi: elõbb a bástyák, lovak, futók, vezérek, s csak utóbb a gyalogosok, mert emberem szolgalelkűen rendes. Valaki megfizeti. Valakinek megéri, hogy ügyeljen rám.

    Nincs senki, akinek elmondanám, bárhogy értésére adnám: én nem tudok sakkozni. Két lépésnyi tervem sincs, nem ismerem a klasszikus játszmákat - sohasem éreztem kísértést megismerni -, de ha már itt vagyok - mindegy, miért, mióta és várhatóan meddig -, ha elsõ délután itt találtam a szõttessel borított kerti asztalkán a tökéletesen elõkészített táblát, muszáj játszanom. Állítólagos sofõröm onnan a létra mellõl figyeli, idejövök-e az asztalhoz. Idejövök. Aztán néha behúzódom a kerítés mellé, hogy ne láthasson. De úgy ülök, ide vagy oda, mintha mindegy volna. Csakugyan mindegy.

    Nem áltatom magam. Ha egy nap dolgavégezetlen elküldeném a borbélyt, ha nem hófehér ingmellet vennék fel és elhúznám kezemet a Mademoiselle vastagon rúzsozott, vékony szája elõl, ha nem jönnék le a kertbe pontosan három órakor, nem állnám mosolyogva az állítólagos sofõr nyílként fúródó tekintetét - ha csak idegesen kutakodnék, hogy ki bízta meg és mennyi idõre szól a megbízása -, mondom, ha nem játszanék készségesen a kezükre és nem hagynám, hogy õk a kezemre játsszanak, végtére akkor sem változna semmi. Lehetnék dühöngõ. Nagyon kellemetlen, nehezen kezelhetõ. Ha sehogyan se hihetem magam istennek, megpróbálom mielõbb csökkenteni a bábuim számát. Odaadóan nézem a terepet, ó, van rajta mit nézni!, és alaposan meggondolom, mielõtt megint lépek.