Óriások panasza János vitézre
vers
Legendájába burkolódzva jön ez a János
ez a mesealak a tarkabarka jelzõk
akár egy dúsan fokhagymás ebéd
ma még felhõként lengik körül
holnap már gátlástalan szeszek
nyomják el a legendának vélt illatot
Ez a János munkanevén Kukorica
jön és egyre csak szapul minket
hogy kilógunk a tisztes sorból
nem is akarunk glédába állni
ahogy a többi jószándékú legény
más múlandók fölé tornyosulunk
ínyencfalatunknak a sziklát hírleli
csemegénknek a folyami kavicsot
tömködi is szánkat csupa érdes kõvel
fuldokolunk ajkunkon nem fér ki az ének
mellyel a reggelt szoktuk köszönteni
se a testvéri érdeklõdés
nincs javunkra egyetlen hiteles szó
Ahogy a követ sódert zúzalékot
abrakoljuk a föld csontjait
nyelvünket nem nedvesítheti párbeszéd
tagjaink mozdulatlanná dermednek
ki bazalttá válik ki gránittá mészkõvé
kicsoda hiszi el nekünk ugyanúgy ejtjük ki
édesanyám éhes vagyok szomjas istenáldjon
az évkönyvek gonosznak örökítenek meg
ridegnek érzéketlennek kannibálnak
és aki kõvel hizlalt bennünket
hõssé dicsõül majd egy eposzban
nem tanúskodik ellene egy fŰszál sem